Mindenkitől elnézést kérek, aki visszajár, amióta nem vagyok Berlinben, teljesen elhanyagoltam a blogot.

Most kicsit még szünetelek, aztán majd kitalálok valamit, de ötleteket is szívesen fogadok.

Mindenesetre, egyszer majd csak lesz valami...

Mi a szép? Itt egy kis talmud:

Rés Lákis rablóbanda-vezér a fürdőházban találkozott rabbi Johánánnal, aki korának legszebb férfijai közé tartozott, és mindkettejük életét megváltoztatta ez a találkozás (nem úúúgy!). Rés Lákis kijelentette, hogy ha rabbi Johánánnak van lánytestvére, na, őt mindenképpen elveszi. Rabbi Johánán azt kérte ennek fejében, hogy Rés Lákis térjen meg, és tanuljon. Rés Lákis vállalta ezt, és kora egyik legnagyobb tudósává vált, a Jeruzsálemi Talmud egy legfontosabb bölcse (de a Babilóniai is idézi néha). Rabbi Johánán szépsége tehát akkora volt, hogy ereje még egy rablóvezért is meg tudott téríteni. Nos van rabbi Johánánról egy másik tanítás is ami ide tartozik. Rabbi Johánán külön engedélyt kapott, hogy az esti smá imát, amit lefekvéskor már az ágyban mondunk el, azt ne abban a testtartásban mondja el, mint ahogy kellene. Hogy miért? Mert rabbi Johánán olyan kövér volt, hogy nem tudott megfordulni az ágyban!

:)

Hát, gyorsan kiderült, mennyire félreértettem a sztorit (mondjuk nem a lényegét), itt jönnek a javítások:

Nincs szó fürdőházról, Rés Lákis a Jordán partján látja meg rabbi Johánánt, akit gyönyörű nőnek néz, és hogy megszerezze magának, gyorsan átugrik a túlpartra (ahol rabbi Johánán fürdött). Itt két felismerés zajlik: Rés Lákisnak leesik, hogy rabbi Johánán férfi, míg az felismeri az erőt Rés Lákisban, és azt mondja neki, ezt az erőt a tórának kellene szentelnie, és akkor hozzáadná a hugát feleségül, aki még nála is szebb.

Szóval így történt, aki nem hiszi, járjon utána...

Na, én nem vagyok halálbüntetés-párti, ne gondolja senki, de az is igaz, hogy mindig is izgattak az intézményes horrorisztikus kegyetlenségek, például a különböző kivégzési módok. Ma pedig megtanultam, hogy mik az örökkévaló által elrendelt különböző halálbüntetés típusok. Merthogy több is van belőlük. Négy, hogy pontos legyek, és a félreértések elkerülése végett itt rögtön leszögezem (vagy fel, haha… :), hogy a keresztre feszítés nincs köztük.

A leggyakoribb a szkila, azaz a Brian életéből is jól ismert megkövezés. Csak persze nem álszakállas nők hajigáltak kavicsokat, hanem egy szikláról összekötözve vetették a mélybe az megkötözött elítéltet, és még jól utána hajítottak egy nagyobb követ (nyilván a biztonság kedvéért)

A herev számunkra a legkönnyebben elképzelhető mód, mert karddal lefejezést jelent.

A henek kicsit furcsának tűnik nekem, folytást jelent egyébként, amit úgy kell elképzelni, hogy egy kötelet a delikvens nyaka köré hurkolnak, majd két végét jó messziről két pasas két irányban erősen húzza, fulladásig.

Végül pedig a legdurvább, a szréfa, ami égetés. De hogy! Egy izzó vasdarabot a torkon át dugnak le, s belülről égetnek! Jujj…

Azért azt fontos megemlíteni, hogy noha rengeteg bűnt sújtanak halálbüntetéssel, az a szanhedrin, amelyik 70 év alatt két ilyen büntetést kimondott, azt vérengzőnek tartották. Ha pedig így nézzük, akkor a nemzeti hóhér akár élhetett teljes életet anélkül, hogy egyszer is kellett volna dolgoznia (ami persze csak akkor gáz, ha teljesítménybérben fizetik :) .

Az adja az elitélés nehézségét, hogy csak ha megbizonyosodtak róla, hogy a bűnös tudatában volt bűne súlyának, és ettől függetlenül, dafke bűnözött. Ehhez pedig kell két tanú, akik tanusítják, hogy figyelmeztették őt, és az két percen belül cselekedett (és így tovább, van még néhány bonyolultabb feltétel).

Oranienburg csendes kisváros, és a hév végállomása (szóval inkább Szentendre mint Pomáz). Úgy tudtuk, a láger könnyen megtalálható, de azért megkérdeztük az első rendőrt a vasútállomáson, akit megláttunk. Nagyon kedvesen útbaigazított bennünket, és megadta a busz számát, ami kivisz oda. Kellett vagy tíz percet várni, de rendben megjött a busz (amúgy a kis buszállomáson olyan utas tájékoztató fal volt, ami egy órára előre megmondta, melyik busz mikor, honnan indul, hány perc múlva érkezik, igazi nyugati szolgáltatás, mi). Mikor már vagy 8-10 perce egyre kifelé ment a busz a városból, ideje volt újra érdeklődni, amiből kiderült, rossz buszon ülünk, vissza kell menni. A visszairányú buszra is kellett várni, úgyhogy ez a kaland háromnegyed óránkba került, és kicsit felhúztuk magunkat. Lehet, hogy a rendőr véletlenül tévedett, de felmerült bennünk az is, hogy nem… Végül gyalog mentünk, és bő negyed óra alatt elértük az első emlékhelyet, ami a Halálmenetnek állít emléket. A térkép mutatja, merre ment a menet, de erről később még tanultunk ezt-azt.

A múzeum félúton volt ettől az emlékműtől a tábor bejárata felé, és egy érdekes modern épületegyüttes, láthatóan csoportosan látogatják helyi diákok és turisták.

Vettünk jegyet, és nagy térképet leírással, és elindultunk a láger egykori bejárata felé. Az első kiállítás, még a bejárat előtt, az első Sachsenhausen lágert idézi meg, ami az egyik első tábor volt, ahova már ’33-ban hoztak politikaiakat, dolgozni és átnevelni. Érdekes kiállítás, de mi nem ezért mentünk, így csak végigfutottunk rajta.

Csak bementünk a nagykapun, és Daniel meglepődve vette észre a feliratot: Arbeit macht Frei. Azt hitte, ez csak Auschwitzban volt, és be kell valljam, én sem tudtam, hogy ez nem egyedi ott. Mindenesetre nem ez az utolsó hasonlóság, Sachsenhausen is politikai táborként kezdte, és munkatáborként folytatta. Ezt is folyton bővítették, először egy nagy háromszög volt az alaprajza, annak tökéletessége miatt, benne félkörben a barakkok, amik a bejáratból nyíló Appelplatzra néznek. (Az Appelplatz a gyülekező-sorakozó helyszíne, naponta akár több órát álltak ott.) Később egyre több épületet építettek, már az eredeti háromszögön kívül (legnagyobb sajnálatukra meg kellett bontaniuk a tökéletes háromszöget…) és néhány altábort is csatoltak hozzá, ami különböző helyi gyárakhoz telepítette ki közvetlenül.

Néhány barakk áll csak, de azok is újraépítettek, mert az eredetieket egészségügyi okokból lerombolták, szóval később, kegyeleti, még később múzeológiai okokból párat visszaépítettek. Először azt a barakkot néztük meg, amiben a zsidó rabokról emlékeznek meg. Ez egy nagy kiállítás, és beszámol Sachsenhausen korszakairól és hétköznapjairól egyaránt. Úgy tűnik kétszer voltak zsidók itt, először 42-ig, amikor mindenkit kivittek Lengyelországba, mondván ne legyenek már zsidók Németországban, ekkor nagyrészt Auschwitzba kerültek innen a zsidó rabok. Másodszor 44-ben hoztak ide zsidókat, már a szűkülő német területek miatt. Ekkor került ide a Nagyapám is, és amikor a front már nagyon közel járt, akkor elindult a Halálmenet, hajtották az embereket helyről helyre, mint állatokat a vágóhíd felé (már elnézést a hasonlatért). Nem írom le részletesen, milyen a múzeum, aki itt jár, érdemes megnézni. Betekintést lehet nyerni a barakk életébe, restaurálva vannak a közös terek, érdekes, és szívszorító.

Megnéztük a börtönbarakkot a kivégzőhellyel, a konyhabarakkot, ahol valami újabb múzeum van, végül elsétáltunk a nagy emlékműhöz, ami a háromszög túlsó csúcsánál áll, és

az endékás monument-építészet ékes példája, kár szót fecsérelni rá. Mögötte viszont érdekes kiállítási épület van (a háromszögön kívülre építették, már utólag), ami a Szovjet KGB-tábornak az emlékeit őrzi, ami ugyanennek a Sachsenhausen lágernek a barakkjaiban tartott fogva vagy hatvanezer német hadifoglyot és civilt, sokukat (tízezres nagyságrenben) megölve. Falán felirat, ami elmondja, nem akarnak összehasonlítani, összemérni, vagy éppen lekicsinyelni, összemosni, relativizálni, éppen csak azt szeretnék, ha emlékezni lehetne mindenre, és minden ártatlan élet elvétele bűn, amit nem szabad elfelejteni.

Na erre Daniel kiakadt, és hazáig rengeteget vitatkoztunk ezen, szerinte minden német háborús bűnösnek minősül, és nem ártatlan civilnek, mind Hitlerrel tartottak, a nagyon kevés ellenálló kivételével. Demokratikusan választották a nácikat, és kitartottak mellettük, nem emelték fel a hangukat ellenük, tehát alapvetően bűnösek, és ezért a KGB által megöltek nem érdemelnek kiállítást a holokauszt áldozatai mellett. Szerintem mindenhol vannak ártatlanok, akik félnek tenni valamit, még ezért nem érdemelnek halált. (Persze befolyásolja gondolkodásunkat, ahol élünk, Magyarországon is bűnösnek kellene tekintenem mindenkit, aki néma volt (azaz az ország 90%-át), és azt kérdezhetném magamban minden öregember láttán: Ő mit csinált?)

Az utolsó útbaejtendőnk az alapvetően munkatábor haláltáborrá kiegészítése, egy ugyancsak hozzátoldott épületegyüttes, amelynek romjain kirajzolódik a valóság. Úgy tűnik nem volt "tisztán" munkatábor sehol. A szervezett kivégzéseknek helyet kellett itt is biztosítani. A szörnyű "újításokat" és helyi invenciókat itt nem részletezném, csak egy képet mellékelnék még a krematórium romjairól.

Hazafelé újra végig kellett sétálni a láger falai mellett, nézni - kívülről - a szögesdrótot és az őrtornyot.

Nehéz volt újra beszélgetni. Óhatatlanul újra fel-felmerült: hogyan lehet itt élni? Oranienburg lakosai hogy élhetnek itt? Zsidók Németországban hogy élhetnek? Vagy akár Magyarországon, a csatlós államban, ahol magyarok végezték a piszkos munka nagyját, hogy lehet zsidóként élni? Nehéz kérdések, és nem mindre volt válaszom...

Egyszer régen azt ígértem, hogy írok az itt töltött talán legmozgalmasabb hétvégémről (bár az is igaz, hogy hagyományos értelemben az átlagos hétvégék is meglehetősen mozgalmasak, alig van szabad idő, csak már rutinná rögzült a szokásos). Már beszámoltam a csütörtökről, amikor amerikai vendégeink Tóratekercset adományoztak a yesivának, és most a péntek következik.

Előbb néhány szó a megritkult bejegyzésekről: azt hiszem, mikor kiértem, bár alapvetően hamar jól éreztem magam, a blog egy nagyon fontos kapcsolatot, kapcsolódást jelentett az otthoniakhoz, Magyarországhoz, és ez a kötelék biztonságot nyújtott. Amikor azonban két hónap után teljesen otthonos és természetes lett az ittlét, erre a kapocsra egyre kevésbé lett szükségem, és már nem belülről jövő kényszer az írás.

Mielőtt Berlinbe jöttem volna, a családnak különböző reakciói voltak a tervvel kapcsolatban, kérdések, például, miért, mire jó ez, most akkor vallásos leszek e, és végül miért pont Berlin. Próbáltam válaszolni ezekre a kérdésekre itt a blogon is, de ami meglepett, az a nagyapám reakciója volt, aki megkért, hogy menjek el az Alexanderplatzra, és Oranienburgba. Tudtam, hogy volt táborban, de nem emlékeztem, hol (és azt amúgy sem tudtam, hogy Oranienburg (azaz az ott levő Sachsenhausen tábor annyira közeli Berlinhez, mint Pomáz Budapesthez). Elmesélte, hogy Sachsenhausenből kivezényelték őket az éppen bombázás alatt levő Alexanderplatzra, hogy a romos házakban használható fémhulladékot bányásszanak. Végül pedig megtudtam azt is, hogy az úgynevezett halálmenetből szökött meg, és úgy szabadították fel.

Tehát volt ez a házi feladatom, csak nehezen tudtam rá időt keríteni, az egyértelmű volt, hogy egy pénteken megyek ki oda, csak télen nagyon hamar jön be a szombat (decemberben nagyjából már háromkor elkezdődött a délutáni ima), de január 30-ára már négyre tolódott a szabad idő határa. A másik hátráltató tényező az volt, hogy nem szívesen mentem volna ki egyedül… Szerencsére akadt partner, egy kedves angol srác, aki egy hétvégére érkezett a yesivába vendégségbe (és most már két hónapja van itt :), és minden pénteken kérdezte, hova menjen, mit nézzen meg. Amikor már nem maradt egy nyugati ortodox fiúnak való érdekesség, azt javasoltam menjünk ki a Sachsenhausen lágert megnézni. Ez az első alkalom, hogy Németországban van, és nem volt ennél keletebbre sem (mármint Európában, mert főállásban egy izraeli yesivába jár), szóval semmi holokauszt emlékhelyet nem látott még élőben. Mondtam, nosza, rajta, nem lesz ennél jobb alkalma, mégiscsak idegenvezető is vagyok, nem? Kicsit húzódozott, ami érdekes, noha a családja kelet-európai, de mindenki még háború előtt ért Angliába, így nincs a családnak személyes holokauszt-élménye. Ez egy kicsit más hozzáállást nyújtott neki.

Kalandos volt már a kiérkezésünk is, de késő van, inkább holnap folytatom, azért egy fényképet iderakok kedvcsinálónak.

Ez volt a láger bejárata, itt is olvasható: Arbeit macht Frei.

Majnem két hete nem tanultam rendesen, normál hétköznapi menetben. Először jött a hétvége, majd ágyhoz kötött a betegség, végül egy hét Prága (ami egyébként nagyon jól sikerült), ugyhogy nem volt könnyű ma belerázódni a tanulási programba. Késett a vonatom tegnap visszafelé, és éjfélre értem csak vissza a Yesivába, nem aludtam eleget, ugyhogy fáradt is voltam, meg mosni kellett, meg elment a netem, szóval volt ez-az. Mindegy, jó itt lenni újra, otthon érzem magam, és minden klappol, csak már megint mindjárt Sábát :)

Ákos kapacitált, hogy írjak már, hogy ő meg szerkeszthessen, mert egy ideje a Kidma oldalán is megjelenek, szóval anyagot akar...

Azt is mondta, hogy az érzéseimről írjak, a kronológia nem fontos (de majd bepótolom persze): tehát itt van.

Ramatyul érzem magam. A szombat délutánján kezdem kicsit gyengülni, gondoltam hamar lefekszem, kialszom magam, ehelyett egyre rosszabbul lettem, és alig aludtam. Az egész tegnapot az ágyban töltöttem, felettem az összes gyógyszert, amit otthonról hoztam, de ettől függetlenül szörnyű volt az éjszaka. 24 órája nem voltam a szobámon kívül (csak a wc-n), de talán most már kicsit jobban vagyok. Olivér hozott teát, és Menasse (17 éves haszid srác, a szomszédom) is gondoskodó. Sajnos Zsolt folyton utazik, szegényt teljesen kihasználják, ugyhogy ő nem ápol.

Mindegy, holnap hajnalban nyomás Prágába, egy hét Szarvas, az biztos nagyon jó lesz, remélem elég jól leszek hozzá.

Ez most nem sikerült valami felemelőre, de mondják, egyszer fent...

Jól le vagyok maradva a bloggal, nem írtam meg amit legutóbb igértem, és azt sem, ami azóta történt, például, hogy visszajött Olivér! Ye!

Ígérem (bli néder :), hogy megpróbálok jobb lenni, addig is megosztom amit a ros yesiva mondott sábbát délután:

Chatam Sofer (aki a magyar zsidóság számára az etalon amúgy) mondta az eheti heti szakasszal kapcsolatban a következő érdekeset: a talmudban olvassuk, hogy a tóra jócselekedettel (azon belül is chesed-del, amit most így nem tudom hogy fordtsak) kezdődik és végződik. Az kezdés az az eset, miután Ádám és Éva eszik a gyümölcsből, és rájön, hogy meztelen, Isten ad nekik ruhát. Chatam Sofer kérdezi, hogy miért pont ezt említi a talmud, nem chesed az egész teremtés, és még sok egyéb is, mi az olyan fontos ebben az esetben, hogy így kiemeljük. A válasz nagyon szép. Könnyű, másrészt szép dolog adni annak, aki rászorul, bátorító szót a reménytelennek, kedvességet a betegnek, stb. De amit itt látunk, az egy másik szint, Ádám ugyanis magát hozta ebbe a rossz helyzetbe. Ő a hibás, ő rontotta el az életét. Ebben az esetben hajlamosak vagyunk azt mondani, magának köszönheti, segítünk inkább annak, aki megérdemli. Nem így Isten, aki ezzel azt tanítja nekünk, aki akár saját hibájából, akár anélül, elesik, azt fel kell segítenünk. Erről szól ez. Segítsünk azon, aki magát szörnyű helyzetbe hozta, és adjunk neki lehetősséget a talpraállásra.

Nekem ez nagyon tetszett, és ezzel le is fekszem aludni, jó éjszakát, jó hetet!

Régen írtam, bár (vagy éppen azért, mert) sok minden történt itt, többségük a jó és a nagyon jó között egyensúlyozva:). Címszavakban: Tórakapás, holokauszt(-kutatás), szombat, koncert(bongó), éttermi ebéd - hal, szuperból, Talmudkapás, igazgatói elbeszélgetés. Nem tudom, lesz-e erőm most mindről írni, de elkezdem.

Egy amerikai szervezet kitalálta, hogy szükség van visszahozni a Tórát (képletesen és fizikailag) Németországba*. És komolyan gondolták: németországi nem kóser tekercseket javíttattak meg (nem kis pénz kikaserolni egy nagyon hibás Tóra tekercset) és hoztak ide, egyet Lipcsébe (ott is a Lauder alapítvány közreműködésével), egyet pedig ide Berlinbe. Egyrészt ez önmagában véve is egy ünnepi alkalom, másrészt, amikor gazdag amcsik jönnek a közelünkbe, akkor már mélyre égett pavlovi reflex nagy hűhót csapni. Nézett nagyot a békés berlini lakosság, amikor csütörtök este ötven őrült öltönyös kipás pasas nagy éneklés és táncolás közepette egy hüpe (sátortető, ami alatt esküvőket tartanak például) alatt sétáló férfit (aki karjában valami nagy csomagot tart) kísérve végigvonult az utcán! Főleg, hogy oldalt hat-hat fáklyát tartó 4-6 éves gyerek is vonult, hátul pedig az asszonyok és a lányok. Mikor a yesivába értünk, nagy körtánc kezdődött élőzenére, nem hóra, de azért jó kis őrjöngés. Mikor már jól kifáradtunk, akkor ünnepélyesen felvittük az imaterembe (végig énekelve, és a Tórának lehetőleg nem hátat fordítva), és néhány áldás kíséretében elhelyeztük az áron hákódesbe (frigyszekrénybe). A (korábban már említettem milyen állapotú) nagy teremben fogadás volt, néhány díszvendég és az amerikaiak beszéltek, mindenki jól meghatódott, és volt egy kis kaja is. A kiválasztottak a vendégekkel hivatalosak voltak egy rendes vacsorára is, a földszinti teremben, amit mi még nem is láttunk, volt egy kis paraván, csak a rend kedvéért. Majd mocé sábátkor (szombat kimenetele) találkoztam még egyszer a vendégekkel, de arról később. Szóval jó volt, érdekes volt, és kaptunk utána szabad időt, úgyhogy aludtam is.

Másnap, péntek lévén már 11-től szabad a gazda szombatig (ami most fél ötkor jött be), és úgy döntöttem, itt az ideje régi tartozásom teljesítésének, és elmentem Oranienburg városkába (nem messze Berlintől), ahol a Sachsenhausen koncentrációs tábor működött. De erről az útról holnap, mert most szunya. Jóccakát.

*a cél, hogy minél több újra benépesülő, de infrastruktúrával nem rendelkező közösség kapjon lehetősséget vallásos életre. úgy tűnik, hoznak még Tórákat, és ezek is fognak utazni. szóval nem akarom trivializálni, jó célt szolgálnak, és kedves, közvetlen emberek voltak a vendégeink.

Ma különleges ünneplésnek voltam részese. Az a szokás, hogy ha valaki befejezi egy traktátusnak (akár Misna, akár Talmud) a tanulását, akkor azt megünnepli. Érdekes módon szombaton az egyik srác a szabadidejében (!) tanult Mákot traktátust (Talmud) fejezte be, és lett jól megünnepelve: a szombat délutáni úgynevezett 3. lakomán nyilvánosan "megtanulta" a traktátus utolsó mondatait, áldást mondott, majd drósét (azaz bennünket is tanított kicsit). Aztán pedig volt süti, és nagy öröm.

Ma viszont a Zsolt vezetésével fejeztük be a Ros Hásáná traktátusát a Misnának, és a kis csoportunk ünnepelkedett: Zsolt kedves neje, Marina sütött nekünk tortát, és került üdítő is, nagyon kellemes volt (a torta mennyei), és mindenki érezhette, érdemes volt tanulni. Végül mindenki kapott a tortából, így nem jutott nekem 3. adag :(

És akkor stílszerűen a frissen befejezett Misna végéről kis tanulás:

Az ima kötelessége mindenkire vonatkozik, de az előimátkozó felmenthet bennünket (azaz helyettünk teljesít), ha azzal a tudattal imádkozik, hogy most mindenki nevében teszi, mi pedig a megadott helyeken áment mondunk. De fontos, hogy ne gondoljuk, hogy ez egy közösségi micva. Noha (ha lehet) közösségben kell imádkozni, de ettől ez még egyéni micva, ezért mindannyiunknak külön-külön kell teljesíteni, vagy koncentrálni, hogy az előimádkozó teljesíthesse nekünk.

Most, hogy kellően régóta itt vagyok, már igazán kialakultak a dolgok, és lett átlagos mindenből. Most tehát könnyen meg lehet állapítani, mi a rendes, és a rendkívüli. Szóval az átlagos nap:

Reggel általában nem tudok imára rendesen felébredni, átlagban tehát fél kilenc tájt kelek, és nem reggelizek, hanem rögtön az első tanulásra megyek, ami most 9.15-kor kezdődik. Tartja reb Nechrits, és a téma halaha, azaz a gyakorlati törvények, a Misna Brura című könyv alapján. Már most a pészahi (húsvéti) törvényeket tanuljuk, kezdve az ünnep előtti takarítástól. A következő „óránk” talmud, először hevrutával (páros tanulás) próbáljuk megfejteni a szöveget, majd fent említett rabbi segítségével megértjük, sőt néhány későbbi kommentátor véleményével is megismerkedünk. Mostanában azt próbáljuk megérteni, hogy egy mester anyagi felelőssége a neki javításra átadott tárgyak esetén mire terjed ki. Ezzel a délelőtti tanulás be is fejeződik. És lőn egy óra, és látánk, hogy ez jó, és elmenénk ebédelni.

Na, most itt megállok egy pillanatra, mert nem írtam még, ha jól emlékszem, a Yeshiva folyamatos felújításáról. Az építkezés azt hiszem, soha nem állt meg. Már beköltöztek a kolesz részbe a diákok, már átadták a bét midrást (a tanuló helység, ami gyakran imaterem is egyben (akkor pedig bét knesszetnek is hívják, knesszet, mint gyülekezés, és mint az izraeli parlament)), de legtovább a régi zsinagóga épületen dolgoznak. Kétemeletesnek alakították át, az alsó szint étterem (szép lesz, konferencia teremnek is jó), míg a felső az új bét midrás (női karzat is van). A felső szinten nem csinálnak semmit, és szerkezetkészen áll, leginkább mindenhol beton. Az alsót viszont nagyban hegesztik (hogy FalTam idézet is kerüljön a blogba), így fent eszünk a fűtetlen betondobozban, és néha kicsit fázunk (nem, nagyon :). Viszont átmenetileg meg van engedve, hogy a szobáinkban együnk, és néhányan gyakorlatilag soha nem esznek a többiekkel (pedig szerintem jó csoportépítő a közös evés (arról nem is beszélve, hogy az egyik bóher majdnem minden kajánál tanít valamit, és ha eleget nyomulok, előfordul, hogy kedvemért angolul, és nem oroszul)).

Van az ebéd után két óra szabad időm, amit mikor, hogy használok ki. Heti két alkalommal egy kedves hölgyet tanítok zsidóságra és héber olvasásra, más napokon olvasok, vagy internetezek, esetleg ekkor Berlinezek. Bár legtöbbször megfogadom, hogy aludni fogok, de soha nem alszom végül. Háromkor kezdődik a minha, a délutáni ima, amire nem mindig érek vissza. Fél négytől egy háromnegyed órás siúr (előadás féle) a program, minden nap más tartja: vasárnap Rási, hétfő szombati törvények, kedd a láson hárá (rossz nyelv, például a pletyka) törvényei, szerda hetiszakasz, csütörtök pedig egy kis talmud. 5 nap, 5 rabbi, nagyon jó kis sorozat. Ezután misnát tanulunk, fél óra felkészülés után háromnegyed óra csoportosan Zsolt rabbi vezetésével (ezért most meg fog ölni, de megérdemli :). A délutáni tanulást egy félórás program zárja az imáról. Heti háromszor kabbala féle megközelítés, egyszer szövegelemzés, egyszer pedig halaha (ez utóbbi a ros yesivával, a yesiva „fejével”). Vacsora után van egy bő fél óra szabadidő, és hétkor folytatódik a tanulás.

Az este az „orosz” előadással kezdődik, amire ezért én nem járok, bár azt mondják tök jó, de ha egyszer oroszul van és nem értem! Nekem tehát 7.30-kor kezdődik az este, és hevrutában tanulunk talmudot esti imáig (ami fél tízkor van), kivétel csütörtök és vasárnap (meg talán hétfő), amikor rav Kern összefoglalja, hogy mit kellett volna tanulnunk (mindezt 8.50-től teszi). Arról tanulunk, amit egy kicsit már bevezettem, hogy mit kell csinálni a tolvajjal, hogyan kell fizetnie.

Végül esti ima után szabad vagyok, és noha már leginkább az ágy vonz, ilyenkor még írok néha blogot, hogy örüljetek…

Nem ide tartozik, de úgy felhúztam magam, hogy kénytelen vagyok leírni: útálom, hogy kedvenc íróim némelyike őszülő fejjel politikai pamfletek gyártására vetemedett. Először Tom Clancy lett nehezen elnézhetően inkább politikus, mint író, most pedig, akire igazán nem számítottam, John Grisham. Legújabb könyvét, a The Appeal címűt (mondjuk A fellebbezés) igazán nem lehet rossz könyvnek tartani (hiszen eddig, hajnali kettőig fenn maradtam miatta), de ahogy megölte végül a narrációt a politikai haszonért, vagy tanulságért, az gyomorforgató (persze másképp kell nézni ezt, valószínűleg az üzenet miatt építette fel a narratívát). Aki sorban írta a könnyen olvasható jogi thrillereket, ahol végül mindig (minimum egy kicsit) a jó elnyeri jutalmát, egy egyébként minden másban a korábbi könyveivel összevethető munkában megrendítő gyomorszáj-ütést visz be a hű olvasóinak. Most ezek után, hogy alszom el? Csak azért tartottam ki eddig, hogy megkönnyebbülve tehessem le, ehhez képest jobban fel vagyok zaklatva, mint eddig. És nem a valósággal van bajom, hogy ne tudnék vele szembenézni, csak szerintem mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy megválassza annak idejét és helyét, és én most könnyed kikapcsolódásra szavaztam. Ehez képest a vacsora utáni két órás tanulás a tejtermékek kóserságáról volt a kikapcsolódás.

Bocsánat, hogy offoltam, csak feszült vagyok, na mindegy, á gíte voh.

Asszem itt az ideje elkezdeni azt a régóta dédelgetett sorozattervet megvalósítani, amely sorra végigveszi azokat a könyveket, szövegeket, szerzőket, kommentálókat, amiket ebben (és egyébként minden) yesivában tanulunk.

Megpróbálok többé-kevésbé kronologikusan haladni, így az első könyv a Tóra lesz. Azaz pontosabban az írott Tóra, vagy másnéven az írott tan.

Hagyományunk szerint a Tóra a teremtéssel egyidős, vagy még azelőtti, és a kabbala mindenféle érdekes és elvont elképzeléseket tartalmaz a Tóra és a teremtés kapcsolatáról. Mindenesetre az eléggé elfogadott, hogy mielőtt hivatalosan megkaptuk volna, már többen ismerték a Tórát. Sém és Héber (Noé fia és unokája) yesivájában tanulta Izsák és Jákob is, talán még a törzsfők, Jákob fiai is tanultak ott. Csakhogy az egyiptomi fogság alatt nagyon sokat, vagy majdnem mindent elfelejtettek belőle, és amikor Mózes kihozta a népet a rabszolgaság földjéről, aktuális lett a törvény rendes megtanulása, és ezért a 600.000 zsidó a Szináj-hegy lábához vonult. Mózes 40 napig volt a hegyen, és Istentől megtanulta a tant. 2 Tórát kapott, az írott tant, amit mi Mózes 5 könyveként ismerünk, és ez a Biblia első 5 könyve, valamint a szóbeli tant, ami ennek a magyarázata, használati utasítása, tanári segédlete, és amit nem szabad leírni, hogy minden generáció tanulhasson belőle, és maradjon rugalmassága az új helyzetek kezelésére.

A Tórát minden zsinagógában meg lehet találni, ott van a frigyszekrényben, elöl, marhabőrre, libatollal, tintával írva, és feltekercselve, bársony köntösben ezüst díszekkel várja, hogy olvassák. Az 5 könyv 52 heti szakaszra van osztva, és minden héten fel kell olvasni az arra hétre rendelt adagot, így egy év alatt körbeérünk (Szimhát Tóra ünnepén), és rögtön újra kezdjük.

Noha gyakorlatilag minden zsidó vallási irodalomnak a Tóra az alapja (na jó, és a Biblia későbbi könyvei) mi a yesivában relatíve keveset tanuljuk közvetlenül (az általános iskolának megfelelő Héder-ben viszont ez a fő tantárgy). Minden héten tanulunk egy kicsit a heti szakaszról, és a szombati dvár torá-k (beszédek) is a heti szakaszról szólnak. Aztán, ha a Talmudban van egy utalás, hogy ezt innen, vagy onnan tudjuk, akkor kinyitjuk a Tórát (már könyv formában nyomtatottan, és általában a Rási kommentárjaival ellátott kiadást) és felcsapjuk az idézetnél, hogy lássuk eredetiben, szövegkörnyezetben.

Ennyit most a Tóráról.

Jó szombatot, git sábesz!

Ma a tegnapi posztomon felbuzdulva kimerészkedtem a yesivából, és elmetróztam az Alex-ra, pénzt váltani, és mivel hamar végeztem, eldöntöttem, elmegyek a város legjobb angol nyelvű másodkézi :) könyvesboltjába, ami pont a yesiva régi épülete mellett van, még emlékszem, hogy kell menni. Feljövök a 2-es metróból a Rosa Luxemburg téren, de sehol nem találom a 2-es villamost. Nézem a térképemet, ezek szerint itt kell lennie. A sínpár itt van, a megálló is, de itt csak a 8-as áll meg. Megáll az eszem, vissza a metróba, kis kerülő, és nagy gyaloglás, ez a b terv.

A bolt télleg klafa, vettem is néhány könyvet, betűínség nem kerülget még egy kis ideig. Az eladótól megkérdezem, mi van ezzel a 2-es vilivel, mire kiderül, megváltoztatták a járatot, itt ugyanúgy jár, de közvetenül az Alex-re megy! (mi?!) Szóval tettem egy kis extra izét, nem is értem vissza minhára (délutáni imára), talán a jel arra szolgált, hogy lássam, nem kellett volna egyáltalán kimenni. Mintha nem tudnám!

Azt hiszem, épp itt az ideje egy újabb helyzetjelentésnek, régen írtam arról, hogyan is érzem magam, és ez főleg azért zavar, mert megígértem, hogy többet írok magamról, és személyesebb lesz a blog. Hát nem tudom, mindenesetre próbálkozom (a külalak például már egyénibb lett, kevésbé az alap sablon).

A téli szünet után visszatérni olyan volt, mintha száműzetésből jöttem volna haza (persze kis túlzással, és senki ne sértődjön meg, jó volt otthon (mármint Budapesten :), jó volt találkozni sokakkal, de...), egyszerre csak nagyon eseménytelennek, úgymond sivárnak látszott a "távol" töltött két hét. Persze sokat lustultam, meg nem csináltam semmit, és így most, hogy csinálok valamit, ez igazán kevésnek látszik.

Szóval úgy üdvözöltük egymást a többi bóherrel (és a rabbikkal), mintha tényleg nagyon régen láttuk volna utoljára a másikat, és nagyon hasonlókat mondtunk: már visszavágytunk, otthon unalmas volt, de jó, hogy végre itt (egy srác, Gedalja, hamarabb visszajött, mert nem bírta otthon, és több napot egyedül volt a yesivában, csak hogy itt legyen), és úgy folytattuk a tanulást, mintha abba sem hagytuk volna.

Valahogy így érzem magam azóta is. A külvilág teljesen elhalványodott, és az érzékelés beszűkült erre az ezer (vagy talán annyi se) négyzetméterre. Mintha ennyi lenne a valóság. És ebből kilépni fáj, még akkor is, ha csak 3 metrómegállót mennél, az Alexanderplatz-ig, hogy pénzt válts, és mondjuk ezt az utat uszkve 2 hete folyamatosan halasztgatom...

Csak ezt akartam mondani, hogy lássa mindenki, jól vagyok :)

És végül egy kis történet tanulásnak:

Egy fontos öreg rabbihoz, aki a Britt mandátum alatt levő Palesztínában élt, odamentek fiatal vallásos felnőttek, akik az angoloktól megtanultak focizni, és megkérdezték tőle, hogy lehet e szombaton labdarúgni. Először a rabbi nem értette a kérdést, majd miután elmagyarázták neki, mi ez a futball, akkor megkérdezte tőlük: nem lehetne ezt a labdát még szombat bejövetele előtt beletenni abba a kapuba? Akkor mégegyszer elmagyarázták neki a sport lényegét, mire a válasza az volt, hogy az a felnőtt férfi, aki ilyesmivel múlatja az idejét, annak nem kötelező a micvákat teljesítenie (azaz bolond: hiszen a félkegyelmű nem kötelezhető a parancsolatok betartására).

Hol is hagytam abba, ja, igen, szóval hajnalban keltünk, és a reggelizők között mindenki szépen tfilint rakott, és ment a davenolás, én meg titokban lestem, mit szólnak hozzá a többiek, hát volt néhány vendég, aki tátott szájjal nézett, és voltak, akik több mint egy óráig reggelitek narancslét. Ezután, ja, nem is, még előző este, csak elfelejtettem említeni, szóval még előző este jött oda hozzám a koreai csaj, hogy a képeit átmenthesse a gépemen keresztül, és ezek a szép képek vannak most a blogon, és igen, id.aladdin, átbeszéltük, hogy milyen szavakat tudok koreaiul, és nagyon meg volt illetődve.

Ugyanaz az idegenvezetőnk volt ezen a napon is, talán még kevesebbet értettem belőle, mint korábban, de Prága szép, és sok a zsidó látnivaló, voltunk múzeum-zsinagógában (ahol egyébként karácsonyi koncert is volt, a plakátok szerint), a hitközségen, a temetőben (ott NAGYON sok időt töltöttünk, nem csak a Maharal-ét, de minden közepesen fontos sírt hosszan meg kellett szemlélni, soknál zsoltárt mondtunk, kihasználtuk az időt).

Zsolt és én hamarabb visszamentünk a szállodába, hogy előkészítsük a vacsorát (tanulva az előző napi kudarcokból), és az esti programot (még vágnom kellett, a Yeshiva fő-főnökéve csináltunk egy rövid interjút triggernek). Amikor a csoportnak már fél órája vissza kellett volna érnie, elkezdtünk kicsit izgulni, Zsolt pedig telefonálni. Először is nem igazán sikerült megtalálniuk a buszt időben, a sofőrnek pedig nem sikerült most sem 5 körön belül megközelítenie a szállást. Így hát újfent kiéhezve érkeztek a bóherek a hostelbe, és meglepődtek a meleg fogadtatáson (mármint, hogy az étel meleg volt :).

Vacsora után pedig következett a várva várt esti program, ami nagyon döcögősen indult, de fantasztikusan sikerült, és nagyon összehozta a csapatot. Még a két törpe (vagy gnóm, még mindig nem döntöttem el, mik) is aktivizálta magát, és abbahagyva a folyamatos világgal való elégedetlenséget, elengedték magukat, és élvezték a játékot, igazán meglepődtem rajtuk. {Újabb bizonyíték, hogy a formális oktatás mennyire nem használ informális módszereket: a legegyszerűbb informális eszközök is tudnak nagyon eredményesek lenni.} A játék alatt pedig tanultam is érdekeset, az egyik feladat az volt, hogy el kellett játszani a kedvenc talmudi történetüket, és az egyik nagyon vicces volt, tanulásképpen ezzel fejezem majd be mindjárt téli vakációnk történetét.

Csak előbb annyi, hogy bár a többiek még egy napot Prágában töltöttek, nekem 24-én hajnalban indult a vonatom Pestre, és a vasutasok sztrájkszünetének köszönhetően rendben meg is érkeztem, hogy a családommal is lehessek két hetet.

És akkor az ígért sztori:

Egy tanult yeshiva bóher elgondolkodva sétált (valahol a kies Babilónia egy elhagyatott sikátorában), és beleütközött egy hajadonba. Először összehúzta a szemöldökét, majd kiköpött undorában, végül nagy mosollyal örvendezni kezdett. A lány furcsállotta a viselkedését, és megkérdezte, hát ez meg mi volt? Gondolom szebb szavakkal persze, csak próbálom rusztikussá tenni a történetet, szóval érdeklődik, meg miegyéb, hogy, na! A bóher pedig magyaráz: először meglepődtem, kicsit utána gondoltam, és rájöttem, te vagy a legszebb lány, akit életemben láttam. Aztán arra gondoltam, hogy milyen szörnyű ez a világ, ha egy ilyen gyönyörű teremtmény is hamuvá lesz végül, ekkor köptem undoromban. Végül megörültem, mert rájöttem, te leszel a feleségem! És így is lett, addig éltek, amíg meg nem haltak.

(valójában ezt nem akartam megosztani mindenkivel, mert azt reméltem, hogy csajozni jó lesz, csak úgy döntöttem, valószínűtlen, hogy a jövendőbelim, akárki is legyen, olvassa ezt a blogot, úgyhogy akár meg is oszthatom mindenkivel ezt a talmudi zsengét, csak légyszi senki ne használja, én ezzel lestoppoltam (angolosok kedvéért: shotgun!))

Tudom, hogy gyakorlatilag senkit sem érdekel, de engem igen, és végül is ez az én blogom, vagy mi. Szóval ma (vagy tegnap, mindegy) este két NFL (azaz Amcsifoci) konferenciadöntő van (volt), ami számomra kb. az év 5 legfontosabb sporteseményéből kettő. Viszont anélkül hogy tudtam volna (nem mintha kötelessége lett volna bárkinek is engem értesíteni, ne értsen senki félre, nem azért mondom), a yesivában átkonfigurálták a netet. Ezt azon vettem észre, hogy semmi sem működött, ami szokott egyébként, ha neten keresztül akarok meccset nézni. Már ütött a guta, mikor említették, hogy mi történt, hogy letiltások meg miegyebek lettek foganatosítva, és ezek szerint nem az én gépemben, vagy az Amerikát Európával összekötő kábelekkel van a hiba (mikre gondol már ilyenkor az ember). Így viszont visszamentem a szobába, és a szobatársamtól elkértem a mobil internetet, és a legrosszabb minőségben ugyan, de szépen végig tudtam élvezni az Arizona sikerét. Hurrá!

A mai nap tanulsága viszont (na jó kell előismeret, mára a yesiva ima-napot szervezett, amire rengetegen eljöttek, hogy együtt imádkozzunk Izraelért, meg a katonákért a háborúban (ami ugye tegnap este, úgy tünik, véget ért)):

Attól, hogy valamire úgy néz ki, hogy megszünt az okunk, attól még meg kell tenni néha. (ugye Zsolti? :)

Prágába elég későn érkeztünk meg, uszkve egy óra késéssel. A busz úgy tűnt, mintha kicsit keringne, majd egy mellékutcában megpróbált megfordulni, majd tolatott, nehéz volt a hátsó sorokból értelmezni a történteket. Végül egy híd előtt megálltunk, kiderült, hogy 40 centivel magasabb a busz, és nem fér át a híd legalacsonyabb pontja alatt. Itt 50 percet vártunk, míg a család az összes cuccát elhordta ideiglenes szállása felé (ekkor derült tehát ki másodszor, mit is vállaltunk magunkra). A busz mikor újra elindult, nem tűnt sokkal céltudatosabbnak, voltak olyan prágai látványosságok (és kevésbé látványosságok, csak emlékezetességek, mint mondjuk egy furcsán kinéző Lidl), amik mellett talán négyszer-ötször is elmentünk (ezt amúgy minden alkalommal eljátszotta a sofőr, ha a hostelt kereste, másnap egyszer például átkeltünk a folyón, és behajtottunk egy erdőbe, csak hogy tíz perccel később, talán már egy másik megyében fordulhassunk vissza).

Olyan későn értünk végül a hostelhez, hogy Zsolt, aki ott várt (persze ő kocsival jött, a szerencsés) rögtön visszaparancsolt rá bennünket, túl későn jöttünk, most már nincs idő becsekkolni, kipakolni, megvacsorázni, hanem menni kell esti imára, mert a régi-új zsinagógát (ez az Alt-Neu Shul a világ legrégebb óta folyamatosan működő zsinagógája, vagy 800 éves, szóval kellő riszpekt) napközben csak a turisták látják, de akkor annyian vannak, olyan hangosak, és annyi a mozgás, hogy idegenvezetni sem nagyon lehet benne, nemhogy imádkozni (mint a Ming-síroknál, mondjuk). Mi viszont arra számítottunk, hogy nekünk a hivatalos zárás után adnak fél órát esti imára (és egy kis körülnézésre), ehez viszont pontosan kellett odaérni. Ha engem kérdeznek, ritkán választom a vacsora helyett a bármi más programot, de ez a lehetőség még engem is eléggé felizgatott, úgyhogy curükk a buszba vissza, és cél az óváros. Csoda lehetett (vagy a Gólem-gyáros prágai Lőw rabbi járt közben értünk (akit amúgy MaHaRaL-nak hívnak közkeletűen, ami azt jelenti, hogy (morenu) tanitónk (harav) a rabbi Lőw)) és épp időben beértünk, és találkoztunk idegenvezetőnkkel, egy hosszú ősz szakállú, nagydarab, öreg rabbival (és bár dec. 22. volt, ez még nem jelent azt, hogy ő lett volna a télapó), akit nagyrészt sosem értettem. Az volt a baj vele, hogy szavai negyede jiddis, negyede héber, fele angol nyelven hangzott el, számomra felderíthetetlen logika által vezetve, és mindhárom nyelven olyan erős volt az askenáz akcentusa, hogy alig fogtam fel néhány szót. Szerencsére voltam már Prágában négyszer, és minden fontosat láttam (a két velünk töltött nap alatt ő sem mutatott semmi újat), így nem zavart, hogy nem értem, csak néha unatkoztam, például a régi temetőben, ahol minden második nagyobb sírnál mondott valamit, az igazán nagyoknál pedig húsz percet beszélt a Maharal-énál pedig negyvenet.

Mikor este kilenc fele fáradtan és nagyon éhesen a hostelbe értünk, és elfoglaltuk 8 és 10 ágyas szobáinkat, kiderült, hogy meleg vacsora lenne, de nemigen van mivel megmelegíteni. Először persze hanukáztunk, és aki éhes volt várhatott 11-ig, és jóllakhatott. Mindenki fáradt volt, és picit talán depis is, így másnap halasztottuk az esti programot, amit hármasban írtunk az előző héten a yesivában két fiatal, kedves és tehetséges bóherrel (asszem ők Zsolt kedvencei, és ezért bízott engem rájuk, nomeg azt remélte talán, hogy írok velük egy jó szarvasi esti progit, ők meg majd biztosítják, hogy yesivás maradjon). Éjféltájt kerültünk ágyba azzal, hogy másnap hajnali hétkor reggeli imával kezdünk a hostel reggelizőjében (az volt csak a csoda, ahogy a lakók reggeli közben méregettek, persze én nem lestem, nem ám…), de a másnap a következő postban jön.

Biztos mindenki ismeri a régi viccet az öregről, akit felvisznek a műrepülők, és a kunsztok között hümmögi, ezt gondoltam, ezt is gondoltam, na, ezt nem gondoltam.

Én is így vagyok vele. Sok mindent gondoltam, de tegnap olyan történt amire igazán nem számítottam.

Hogy ne beszéljek rébuszokban, sejtettem, hogy milyen lesz a tanulás-élmény, mennyi újat tanulok majd, milyen témák jönnek elő, amiket el sem tudok képzelni (de gondoltam, hogy lesznek, tehát számítottam rá :), hogy milyen könyvekből és rabbiktól tanulunk. De nagy önteltségemben arra számítottam, hogy alapjaiban tisztában vagyok vallásom filozófiájával, és nem lesz olyan újdonság, amitől megreng az egész épület, és újra kell gondolni mindent.

Most mégis valami ilyesmi tanultam. Ráadásul egész ártatlan helyzetben: tegnap este a páros tanulás utáni összefoglaló siúron azt kérdeztem a rabbitól, hogy miért koncentrálunk annyira folyton a tolvajra, hogy őneki mi jó és mi nem, miért nem arra koncentrálunk, hogy akitől lopott annak minden jó legyen. És erre jött a válasz (kicsit értetlenül: hát nem tudod?) a zsidóság nem a jogokkal foglalkozik, nekem mi jár, mit érdemlek, mik az emberi meg egyetemes jogaim, nem, ez nem prioritás. Hanem a kötelességekkel törődünk. Ha mindenki teszi a dolgát, akkor minden jól lesz, (és nyilván, ha jár valami, akkor az is lesz emiatt) de ha nem teljesítjük a kötelességeinket, akkor lesz dádá. Szóval nem a szülő joga, vagy mert megérdemli, hogy tisztelje a gyerek, csak tisztán a gyerek kötelessége a szülő tisztelete. És innen rengeteg szabályt újra kell gondolnom, átértékelődik sok dolog, amit magától érthetőnek tartottam korábban.

Szóval erre nem számítottam, és villámként csapott belém.

Na mindegy, jó szombatot (persze addig még próbálok írni)

Dec 22-én hajnalban imcsiztünk, volt kis regcsi, és kellett mini szendókat összerakni magunknak az út elejére. Viszont természetesen nem lehetett időben elindulni, talán mert sok zsidó kellett volna, hogy buszra szálljon (meg mert az átkozott jószivünk: egy izraeli nagycsalád került itt bajba, valam üzlettársi viszály és per is volt, meg beteg gyerek biztosítás nélkül, mindenesetre a mi buszunkra felfértek, és elvittük őket Prágába, annyi csomaggal, amennyi egy kisebb költözésnél látható, ettől viszont a mi cuccaink nem fértek el a buszban, és a kajáink teljesen összekeveredtek, amiből jó nagy bálágán lett Prágában, de erről később; a lényeg, hogy biztos ismerős a helyzet: jót akarsz tenni valakivel, és ettől neked annyi kellemetlenséged származik, hogy már átkozod a percet, amikor hallgattál a szívedre...). Egy óra késéssel indultunk, de ez persze majd este okoz gondot, ekkor még azt hittük minden a legnagyobb rendben van.

Rav Kern szerzett egy kis hangosbemondót, és egész nap azzal szórakoztatott bennünket, hogy keletnémet idelógiai (vagyis politikai) tisztet játszott, csak a felét értettem, de az is nagyon vicces volt (németül beszélt), a sok exszovjet gyerek (még ha babakorukban be is zárt a bazár) értékelte a sok imperialistázást meg miegyebet. A másik szórakozás az volt, hogy az egyik srác laptopján (a buszon mindenki köré tömörült) egy olyan dokumentumfilmet - filmhiradószerűséget néztek, ami a különböző hászid rebék hanukai gyertyagyujtásait mutatta be (nekem az ötödik után mind ugyanolyannak tűnt, és fogalmam sem volt, hogy mennyi fajta haszidizmus van, és hány rebe). A harmadik dolog, amit csinálni lehetett a buszon (és én ide csatlakoztam), az egyik rabbi (Pinchas) egy érdekes siúrt (előadás féle) tartott, a hetiszakasz, némi kabala és muszar kapcsolatáról, a lényege valahol Júda (törzsfő, és a legtöbb mai zsidó őse) királysága és József uralkodása (és persze utódaiké).

Drezda volt az első uticél, itt rav Kern idegenvezetett bennünket hangosbemondója segítségével, csináltunk néhány bolond csoportképet, láttunk néhány szépet, és egy érdekeset (a helyi zsini egy különleges új épület, egyszerre erőd, középkori fílinggel, és nagyon modernnel, és mivel neológ, ezért a kávézójában és nem az imatermében imádkoztunk minchát (délutáni imát)), és rájöttem, hogy két fiatal bóher nagyon zavar. Folyamatosan lemaradtak, nem zavarta őket, hogy mindenki rájuk vár, egyszer beálltak egy hosszú sorba kólát venni, és az egész csoport 20 percet fagyoskodott mire megjöttek. Fiatalok és meglehetősen alacsonyak révén azon gondolkoztam, hogy hívjem őket, a törpe és a gnóm volt a két tipp, végül varjáltam a neveket.

A város maga nagyon szép (mármint a szőnyegbombázást túlélt, vagy felújított belváros, és itt most jön néhány kép a dél-koreai kislány fényképezőjéből:

mi is körülbelül itt parkoltunk, és innen sétáltunk be.

minden ilyen kicsit sötét és pörkölődött kövekből van.

ennek a háta is, csak nem látszik jól itt.

azt mondják, ez még a háború miatt van

A téli szünet előtt kirándultunk egy nagyot a yesivával, Drezdán keresztül Prágába mentünk. Erről a túráról, mert komoly jelentőssége volt, és mert sok vicces, mesélendő dolog történt közben, még írni fogok, nem is keveset. De amiért ezt írtam, az az, hogy ott a hostelben, ahol laktunk, egy dél-koreai lány megkért, hogy a laptomon keresztül másolhassa a fényképezője memóriáját egy pendrájvra. A képek elfelejtődtek letörlődni a gépemről, és mikor a kiváncsiságom legyőzte a morális lényemet, és megnéztem őket kiderült, hogy Londonból (ahol az első képei készültek) Berlinen és Drezdán keresztül jött ő is Prágába. Szóval így az ő (lopott) képein keresztül fogom tudni dokumentálni a mi utunkat is. Jó, mi?

 Először jöjjön két jellemző berlini kép, merthogy pont a napokban írtam a városnézésről, amit Olivérrel csináltunk (tudom, hogy csinálni kilátást szokás, de most mégis :), és itt voltunk:

Ez itt a Brandenburger Tor, a parkból fényképezve, tehát a háttérben az Unter den Linden fasor kezdődik

Ez pedig a Holokauszt emlékmű. nem igazán adja vissza a kép az élményt, mert ahoz be kell menni a tömbök közé, és az ösvények le és föl visznek, mélyen a hatása alá kerül az ember. Mindegy ez a kép van, ajándék lónak, meg minden.

Egyszer régen titokban már elkezdtem blogot írni (valójában kétszer, de a másik most nényleg nem érdekes). Izraelben vettem egy talmud kötetet, a kidusin traktátus első kötetét, angol fordítással, és úgy döntöttem, hogy úgy tanulom, hogy lapunként összefoglalót írok belőle a netre. Szokás szerint kitartó voltam, az első lapból lett egy bejegyzés, és megtaláltam az előkészületeit egy átfogó, talmudról szóló bejegyzésnek is, majd azt mai tudásommal kiegészítve ugyancsak megosztom. Most viszont újrapublikálom annak a régvolt blognak az egyetlen bejegyzését, mert érdekes, kicsit jellemző is, meg önmagában érdekes is, azt viszont jeleznem kell, hogy ez a felületes, első értelmezése a szövegnek, ráadásul jellemzően kommentárok nélkül. Szóval itt ez még kevés lenne, de azért hadd jöjjön.

itt van:

A kidusin traktátus első misnája felsorolja, hogy (és később fontos lesz, hogy így kezdi) a nőt háromféleképpen lehet megszerezni (az angol fordítás acquire), ugyanakkor a nő kétféleképpen nyerheti vissza szabadságát. A nő megszerzésének három útja: pénzel, szerződéssel, együttléttel (kb. elhálással). (Fontos, hogy itt nem házasságról van szó, hanem az első lépésről, a kidusin-ról (eljegyzésről). Ebben az állapotban, ha mással hálnak, akkor már házasságtörőnek minősülnek, és ezért halálbüntetés jár (még egymással sem fekhetnek le, ha jól értem). Nem kötelezettek a házassági szerződésben foglalt kötelezettségeket sem betartani. Ez az időszak a niszuin-nal érhet véget, azaz vagy hüpe alatt megesküsznek, vagy a lány beköltözik a férfihoz.) Mindháromnál lényeges, hogy a férfi két tanú jelenlétében jelezze a lánynak, hogy ezzel a szándéka az eljegyzés, és a lány meg ennek tudatában működjön közre.

A misna folytatja, és mindhármat részletezi kicsit.

Sámmáj iskolája szerint 1 dínár, vagy annak megfelelő értékű tárgy átadása szükséges a kidusin létrejöttéhez, míg Hillel (iskolája) szerint 1 perutah (vagy annak megfelelő értékű tárgy) is elég. Az ide „linkelt” magyarázatok szerint a dínár az egy közepesen értékes ezüstpénz volt, míg a perutah a legértéktelenebb bronz érme (kb. 1/40 gramm ezüstöt ért). Nyilván Sámmáj szerint kell, hogy értéket adjunk, jelezve, ez valami fontos dolog, Hillel szerint meg a szándék a fontos, és amúgy is ez csak egy eszköz, hogy mondhassuk: ezzel eljegyezlek – oké, köszi, elfogadom, szal mostantól el vagyok jegyezve.

A második módról, a papír általi eljegyzésről azt tanultam meg, hogy ez nem azonos a ketubával, mert az a házassági, és ez meg csak egy eljegyzési szerződés, és a papírnak nem kell, hogy legyen értéke.

A harmadik mód a legizgibb (nyilván). Az első kettőtől különbözően, itt a két tanú nem látja a teljes folyamatot, csak annyit, hogy a csákó a csajszinak azt mondja, hogy most azzal a szándékkal viszlek a szobába, hogy eljegyezzelek, és a csaj: oké, értem, jövök. Azt, hogy ott mi történik, a tanúk nem látják. A misna azt írja, hogy noha a Tórában olvassuk ezt az eljegyzési módot, a rabbik ezt nem ajánlják, és a férfinak ebben az esetben korbácsot ítélnek, mert ez (licentious) szabados viselkedés.

A nő szabadságának visszanyerése váló levéllel (get) (amit a férj ad) történhet, vagy a férj halálával. Ez utóbbi nem mindig elég, mert ha az elhalt férjtől nincs még gyerek, és maradtak élő fiútestvérei, akkor az úgynevezett sógorházasság kötelező. Ennek realizálásához eredetileg csak a harmadik eljegyzési mód, az elhálás használható, elkerüléséhez pedig a halica szertartása kell (nyilvánosan leveszed a sarudat, a nő beleköp, ezzel jól megaláztak, de nincs házasság). Rabbik megengedték később, hogy az eljegyzés első két formáját is használhassák sógorházasságnál (ezt maamar-nak hívják), de míg az elhálással rögtön feleség is lesz az asszony, így csak eljegyzés történik. Így viszont még nincs öröklés, és ha kohanita a sógor (azaz az öröklődő főpapi rend tagja), akkor a lány halálakor nem gyászolhatja mint feleségét (mert a kohaniták nem mehetnek holttest közelébe, kivéve ha az közvetlen családtagjuk).  Viszont a többi testvér elől így lestoppolta magának a csajt, aki ha ezután mással hálna akkor házasságtörőnek minősülne, és ezért halállal lakolna (ja, és ezután, ha mégsem akarná elvenni a lányt, akkor get-et (váló levelet) kell adnia, a halica már nem elég). Összességében tehát a férj halála esetén a gyermektelen asszony az összes sógor lemondása (halica), vagy halála esetén lesz független.

Eddig a misna ezen a lapon. A Gemara érdekes módon egyetlen kérdést emel ki:

Miért fogalmaz így a misna: a nőt megveszik (is aquired) 3 féleképpen, és miért nem: a férfi elveheti (eljegyezheti) a nőt 3 féleképpen? A válasz, hogy a 3. mód, a pénz miatt, hogy ezt jelzi. Kérdi erre a gemara: honnan tudjuk (miből tanuljuk ezt ki), mármint egyáltalán: honnan jön, hogy pénzzel lehet eljegyezni? A válasz: a kihah szóból, „gezeirah savah”-hal :). Vicces mi? Nézzük ez mit jelent: a gezeirah savah, a 13 eljárás egyike, amivel a Tórából mélyebb összefüggéseket tanulhatunk; lényege, hogy ha egy „különleges” szó két helyen szerepel, akkor annak a két helynek kapcsolata van, és az egyik értelmezése a másikra is igaz (tulajdonképpen belinkeli egymást a két mondat). Jelen esetben pedig a kihah szó, ami elvenni (angolban egyszerűen csak: take), a Deut 24:1 versben, az ember feleséget vesz, a Gen 23:13 versben pedig amikor Ábrahám Efron földjét veszi meg: adtam pénzt ezért a földért, vedd el tőlem. És mivel a Gen 25:10 úgy utal erre a földre, mint „megszerzett” (acquired), úgy akkor a feleség is megszerzett.

Így végződik a Gemara, és ezzel az első lap. (azaz van itt még egy kis kavarás, az egyik kommentátor szerint ugyanis Ábrahámnál a vesz-megszerez nem pont úgy van, de aztán a kommentátor talál egy megoldást de ez picit bonyi, és nekem nem igazán esett le)

Pénteken nem tudtam írni, mert kint voltam a városban. Az utóbbi években négyszer is jártam Berlinben, és kicsit mindig városnéztem is, (viszont talán ezért) amióta ittlakom, azóta az Alexanderplatzon kívül nem voltam sehol. Ez kicsit megváltozott, mert Olivért (aki egyébként a várakozásoknak megfelelően tök jó fej) elvittem egy kis körre a Potsdamer Platz (hipermodern, egyesülés után épített, új városrész) Holokauszt emlékmű (szerintem nagyon jól végig gondolt, értlelemre és érzelemre egyaránt ható, nem demagóg, mégis erős hely) Brandenburgi kapu (kis nagynémet történelmi illúzió) szövetségi parlament (erről most nemtom mit írjak, egy klasszicista kormányépület szép modern üveggkupolával) és Unter den Linden (a helyi Andrássy út (vagy megengedőbben az itteni Champs Elysées), ahol például fantasztikus Peugeot kiállítási autókat láttunk) útvonalon. Végül kicsit sietnünk kellett, és éppencsak visszaértünk úgy, hogy legyen időnk felkészülni a Sábátra. De megérte, mert nagyon jól éreztük magunkat a hideg ellenére is, csak így nem tudtam írni, mégegyszer bocs.

A Szombat amúgy újfent kellemesen telt, hacsak a hideget nem említem, ami az ebédlőben uralkodott, és most ezt szó szerint kell venni: uralkodott a hideg, ugyanis péntek este, a birkát hámázonra (ez az étkezés utáni áldás), már a srácok 70%-án kabát volt, meg sál...

Volt éneklés (ami nekem különösen foltos), és tanulás is (persze, ez is nagyon fontos nekem), kevés pihenéssel, szóval a szokásos.

Most mennem kell, de kis szombati okosság a végére a hetiszakasz alapján:

Olvassuk a hetiszakaszban, hogy az öreg Jákob megálddja legkedvesebb fiának, Józsefnek a két fiát, Efráimot és Menássét. Törzsfőkké teszi őket, mintha a saját fiai, és nem unokái lennének. Azt mondja Jákob (gen 48:20) "És megáldá őket azon a napon, mondván: Ha áld, téged említsen Izráel, mondván: Az Isten téged olyanná tégyen mint Efraimot s Manassét." Azóta is, minden zsidó apa, ki gyermekét (péntek este) megáldja, ezt mondja: "Az Isten téged olyanná tégyen mint Efraimot s Manassét". Adódik a kérdés, miért pont őhozzájuk legyünk hasonlatosak, miért nem az ősapákhoz, de legalábbis Júdához, aki az első a törzsfők között, vagy Józsefhez, mit tettek, hogy őket említjük. Egy lehetséges válasz, hogy a törzsfők, az ősapák, a hagyomány szerint Jesivába jártak, vallásos körülmények között nevelkedtek, és minden próbatétel ellenére inspiráló zsidó környezetben éltek. Efráim és Menásse viszon a zülött Egyiptomben születtek, ami a hagyomány szerint sokkal rosszabb volt mint a legbűnösebb mai társadalom. Felnőttkorukig nem találkoztak más zsidóval, mint apjukkal Józseffel. Neki viszont egy birodalmat kellett vezetnie, nyilván nagyon kevés időt tudott a fiai nevelésére szánni. Hogy ilyen körülmények között, ilyen igaz emberek tudtak lenni, ezt kívánjuk a saját gyerekeinknek is. Akármilyen helyzet adódik az életünken, akármennyite egyedül maradnak, tudjanak igaz emberek maradni.

Visszaérkeztem a Yesivába, és amint azt a mellékelt ábra is bizonyítja, Budapesten nem írtam bejegyzést, amiért jár nekem a dádá, és érdekes, hogy a sok semmittevésben erre sem maradt idő, míg itt a 10 óra tanulás mellett is akad, szóval... Na mindegy, a lényeg, hogy újra itt vagyok, és kicsit megújítottam a blogot is, remélem tetszik mindenkinek.

Berlinben kb minusz húsz fok van (árnyékban :), de tényleg, a Rado kávézóban, ami kóser, és hat házra van a yesiva épületétől, úgy kellett kiolvadnom, mert már ezen az ötven méteren is teljesen megfagytam, sapka kesztyű és nagykabát mellett is. Bent a suliban kellemes az idő, és lehet csak a tanuásra koncentrálni, ugyhogy tegnap például nem hagytam el a házat, egy másodpercre sem, ma mondjuk kijöttem, hogy legyen netem, meg mindjárt megpróbálok számlát nyitni itt, majd megírom, sikerrel jártam-e.

Nagy örömmel fogadtak, aminek két oka van, egyrészt, hogy a prágai kiránduláson (és erről írok majd részletesen) jól összekovácsolódott a csapat (és belekovácsolódtam én is jól), meg mert két nappal a többiek után érkeztem vissza, ugyhogy már biztos mindenkinek hiányoztam :). De komolyan, meghatott, milyen kedvesen örültek nekem, bóherek, rabbik egyaránt.

Ma érkezik még egy magyar srác, egy hétre kipróbálásiból, és ha tetszik neki, akkor lehet hogy marad, ami tök jó, vicces lesz magyarul beszélni a sok orosz között (mert a Zsoltival nem tudunk igazán sok időt együtt tölteni, hiszen ő dolgozik sokat, napi tíz percünk jó ha van egymásra). Késő délután jön, már nagyon várom.

Sok bejegyzést terveztem, amit nem írtam meg, lassan bepótolom őket, igyekszem nagyon, ugyhogy remélem rendes folytatás lesz.

És akkor kis tanulás:

Már egyszer írtam, hogy tanulunk a tolvajról, azóta még többet tanulunk róla, itt egy kis folytatás. Először kiderült, hogy a tolvaj (a ganef) kicsoda, és mekkora büntetést kell fizetnie (kétszerest, vagy ha juhot vagy marhát lopott (és azt levágta (megette) vagy eladta), akkor rendre négyszeres vagy ötszöröst), majd az is kiderült, hogy miért kell az extra büntetést fizetnie. Most az a téma, hogy mikori értéken kell a büntetést számítani. Ez először egyértelműnek tűnik. Az eredeti tárgyat (vagy állatot) adja vissza (vagy ha már nincs meg, vagy megváltozott, akkor a lopáskori értékét fizesse meg), és a büntetés részt (vagy részeket juh és marha esetén) mai áron fizesse ki. Csakhogy mi van, ha tőkét fektetett bele a lopott állat felhízlalásába, nevelésébe, ekkor a mai érték sokkal több, és a tolvaj kétszer szív. Ebben az esetben (és hasonlóképpen, ha a tolvaj miatt az állat értéke csökkent) a tolvaj a bültetés rész(eke)t is a lopáskori értéken fizeti. Viszont ha a tolvajtól független okokból változik az érték, mondjuk a piacon hiány van, vagy az állat megöregszik, vagy mittomén, akkor a mai árat fizeti.

A Yeshivával utazni mentük, kirándulni Prágába, a Gólemkészítő Lőw rabbi (Maharal) városába, onnan pedig Budapestre vonatozok, szóval ezért nem voltam aktív tegnap, meg ma, és szerintem 25-én jövök csak igazi poszttal.

Lesz némi újdonság, például csináltam néhány fényképet, és tervezek néhány sorozatot, szóval megpróbálom jóvátenni ezt a hiátust.

Addig is a legjobbakat, kellemes ünnepeket, hanukát, karácsonyt, kinek-kinek a magáét!