Egyszer régen azt ígértem, hogy írok az itt töltött talán legmozgalmasabb hétvégémről (bár az is igaz, hogy hagyományos értelemben az átlagos hétvégék is meglehetősen mozgalmasak, alig van szabad idő, csak már rutinná rögzült a szokásos). Már beszámoltam a csütörtökről, amikor amerikai vendégeink Tóratekercset adományoztak a yesivának, és most a péntek következik.

Előbb néhány szó a megritkult bejegyzésekről: azt hiszem, mikor kiértem, bár alapvetően hamar jól éreztem magam, a blog egy nagyon fontos kapcsolatot, kapcsolódást jelentett az otthoniakhoz, Magyarországhoz, és ez a kötelék biztonságot nyújtott. Amikor azonban két hónap után teljesen otthonos és természetes lett az ittlét, erre a kapocsra egyre kevésbé lett szükségem, és már nem belülről jövő kényszer az írás.

Mielőtt Berlinbe jöttem volna, a családnak különböző reakciói voltak a tervvel kapcsolatban, kérdések, például, miért, mire jó ez, most akkor vallásos leszek e, és végül miért pont Berlin. Próbáltam válaszolni ezekre a kérdésekre itt a blogon is, de ami meglepett, az a nagyapám reakciója volt, aki megkért, hogy menjek el az Alexanderplatzra, és Oranienburgba. Tudtam, hogy volt táborban, de nem emlékeztem, hol (és azt amúgy sem tudtam, hogy Oranienburg (azaz az ott levő Sachsenhausen tábor annyira közeli Berlinhez, mint Pomáz Budapesthez). Elmesélte, hogy Sachsenhausenből kivezényelték őket az éppen bombázás alatt levő Alexanderplatzra, hogy a romos házakban használható fémhulladékot bányásszanak. Végül pedig megtudtam azt is, hogy az úgynevezett halálmenetből szökött meg, és úgy szabadították fel.

Tehát volt ez a házi feladatom, csak nehezen tudtam rá időt keríteni, az egyértelmű volt, hogy egy pénteken megyek ki oda, csak télen nagyon hamar jön be a szombat (decemberben nagyjából már háromkor elkezdődött a délutáni ima), de január 30-ára már négyre tolódott a szabad idő határa. A másik hátráltató tényező az volt, hogy nem szívesen mentem volna ki egyedül… Szerencsére akadt partner, egy kedves angol srác, aki egy hétvégére érkezett a yesivába vendégségbe (és most már két hónapja van itt :), és minden pénteken kérdezte, hova menjen, mit nézzen meg. Amikor már nem maradt egy nyugati ortodox fiúnak való érdekesség, azt javasoltam menjünk ki a Sachsenhausen lágert megnézni. Ez az első alkalom, hogy Németországban van, és nem volt ennél keletebbre sem (mármint Európában, mert főállásban egy izraeli yesivába jár), szóval semmi holokauszt emlékhelyet nem látott még élőben. Mondtam, nosza, rajta, nem lesz ennél jobb alkalma, mégiscsak idegenvezető is vagyok, nem? Kicsit húzódozott, ami érdekes, noha a családja kelet-európai, de mindenki még háború előtt ért Angliába, így nincs a családnak személyes holokauszt-élménye. Ez egy kicsit más hozzáállást nyújtott neki.

Kalandos volt már a kiérkezésünk is, de késő van, inkább holnap folytatom, azért egy fényképet iderakok kedvcsinálónak.

Ez volt a láger bejárata, itt is olvasható: Arbeit macht Frei.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.