Oranienburg csendes kisváros, és a hév végállomása (szóval inkább Szentendre mint Pomáz). Úgy tudtuk, a láger könnyen megtalálható, de azért megkérdeztük az első rendőrt a vasútállomáson, akit megláttunk. Nagyon kedvesen útbaigazított bennünket, és megadta a busz számát, ami kivisz oda. Kellett vagy tíz percet várni, de rendben megjött a busz (amúgy a kis buszállomáson olyan utas tájékoztató fal volt, ami egy órára előre megmondta, melyik busz mikor, honnan indul, hány perc múlva érkezik, igazi nyugati szolgáltatás, mi). Mikor már vagy 8-10 perce egyre kifelé ment a busz a városból, ideje volt újra érdeklődni, amiből kiderült, rossz buszon ülünk, vissza kell menni. A visszairányú buszra is kellett várni, úgyhogy ez a kaland háromnegyed óránkba került, és kicsit felhúztuk magunkat. Lehet, hogy a rendőr véletlenül tévedett, de felmerült bennünk az is, hogy nem… Végül gyalog mentünk, és bő negyed óra alatt elértük az első emlékhelyet, ami a Halálmenetnek állít emléket. A térkép mutatja, merre ment a menet, de erről később még tanultunk ezt-azt.

A múzeum félúton volt ettől az emlékműtől a tábor bejárata felé, és egy érdekes modern épületegyüttes, láthatóan csoportosan látogatják helyi diákok és turisták.

Vettünk jegyet, és nagy térképet leírással, és elindultunk a láger egykori bejárata felé. Az első kiállítás, még a bejárat előtt, az első Sachsenhausen lágert idézi meg, ami az egyik első tábor volt, ahova már ’33-ban hoztak politikaiakat, dolgozni és átnevelni. Érdekes kiállítás, de mi nem ezért mentünk, így csak végigfutottunk rajta.

Csak bementünk a nagykapun, és Daniel meglepődve vette észre a feliratot: Arbeit macht Frei. Azt hitte, ez csak Auschwitzban volt, és be kell valljam, én sem tudtam, hogy ez nem egyedi ott. Mindenesetre nem ez az utolsó hasonlóság, Sachsenhausen is politikai táborként kezdte, és munkatáborként folytatta. Ezt is folyton bővítették, először egy nagy háromszög volt az alaprajza, annak tökéletessége miatt, benne félkörben a barakkok, amik a bejáratból nyíló Appelplatzra néznek. (Az Appelplatz a gyülekező-sorakozó helyszíne, naponta akár több órát álltak ott.) Később egyre több épületet építettek, már az eredeti háromszögön kívül (legnagyobb sajnálatukra meg kellett bontaniuk a tökéletes háromszöget…) és néhány altábort is csatoltak hozzá, ami különböző helyi gyárakhoz telepítette ki közvetlenül.

Néhány barakk áll csak, de azok is újraépítettek, mert az eredetieket egészségügyi okokból lerombolták, szóval később, kegyeleti, még később múzeológiai okokból párat visszaépítettek. Először azt a barakkot néztük meg, amiben a zsidó rabokról emlékeznek meg. Ez egy nagy kiállítás, és beszámol Sachsenhausen korszakairól és hétköznapjairól egyaránt. Úgy tűnik kétszer voltak zsidók itt, először 42-ig, amikor mindenkit kivittek Lengyelországba, mondván ne legyenek már zsidók Németországban, ekkor nagyrészt Auschwitzba kerültek innen a zsidó rabok. Másodszor 44-ben hoztak ide zsidókat, már a szűkülő német területek miatt. Ekkor került ide a Nagyapám is, és amikor a front már nagyon közel járt, akkor elindult a Halálmenet, hajtották az embereket helyről helyre, mint állatokat a vágóhíd felé (már elnézést a hasonlatért). Nem írom le részletesen, milyen a múzeum, aki itt jár, érdemes megnézni. Betekintést lehet nyerni a barakk életébe, restaurálva vannak a közös terek, érdekes, és szívszorító.

Megnéztük a börtönbarakkot a kivégzőhellyel, a konyhabarakkot, ahol valami újabb múzeum van, végül elsétáltunk a nagy emlékműhöz, ami a háromszög túlsó csúcsánál áll, és

az endékás monument-építészet ékes példája, kár szót fecsérelni rá. Mögötte viszont érdekes kiállítási épület van (a háromszögön kívülre építették, már utólag), ami a Szovjet KGB-tábornak az emlékeit őrzi, ami ugyanennek a Sachsenhausen lágernek a barakkjaiban tartott fogva vagy hatvanezer német hadifoglyot és civilt, sokukat (tízezres nagyságrenben) megölve. Falán felirat, ami elmondja, nem akarnak összehasonlítani, összemérni, vagy éppen lekicsinyelni, összemosni, relativizálni, éppen csak azt szeretnék, ha emlékezni lehetne mindenre, és minden ártatlan élet elvétele bűn, amit nem szabad elfelejteni.

Na erre Daniel kiakadt, és hazáig rengeteget vitatkoztunk ezen, szerinte minden német háborús bűnösnek minősül, és nem ártatlan civilnek, mind Hitlerrel tartottak, a nagyon kevés ellenálló kivételével. Demokratikusan választották a nácikat, és kitartottak mellettük, nem emelték fel a hangukat ellenük, tehát alapvetően bűnösek, és ezért a KGB által megöltek nem érdemelnek kiállítást a holokauszt áldozatai mellett. Szerintem mindenhol vannak ártatlanok, akik félnek tenni valamit, még ezért nem érdemelnek halált. (Persze befolyásolja gondolkodásunkat, ahol élünk, Magyarországon is bűnösnek kellene tekintenem mindenkit, aki néma volt (azaz az ország 90%-át), és azt kérdezhetném magamban minden öregember láttán: Ő mit csinált?)

Az utolsó útbaejtendőnk az alapvetően munkatábor haláltáborrá kiegészítése, egy ugyancsak hozzátoldott épületegyüttes, amelynek romjain kirajzolódik a valóság. Úgy tűnik nem volt "tisztán" munkatábor sehol. A szervezett kivégzéseknek helyet kellett itt is biztosítani. A szörnyű "újításokat" és helyi invenciókat itt nem részletezném, csak egy képet mellékelnék még a krematórium romjairól.

Hazafelé újra végig kellett sétálni a láger falai mellett, nézni - kívülről - a szögesdrótot és az őrtornyot.

Nehéz volt újra beszélgetni. Óhatatlanul újra fel-felmerült: hogyan lehet itt élni? Oranienburg lakosai hogy élhetnek itt? Zsidók Németországban hogy élhetnek? Vagy akár Magyarországon, a csatlós államban, ahol magyarok végezték a piszkos munka nagyját, hogy lehet zsidóként élni? Nehéz kérdések, és nem mindre volt válaszom...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.